Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.

- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.

A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.

De az anyja:

- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:

- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?

- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.

- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!

Döbrögi úr mögött ott volt két katona.

Rájuk parancsol:

- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.

Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!

Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:

- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.

Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.

Azt mondja Matyi:

- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:

- Jó lesz ez az épületfa?

Azt mondja az ácsmester:

- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.

Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:

- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.

Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:

- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.

Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor.

Kérdi a fogadóstól:

- Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

- Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.

Aztán azt mondta:

- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.

Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:

- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

- Megteszem.

- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

- Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

Hamar mondja erre Döbrögi úr:

- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.