A rémálom életre kelt a pécsi utcákon.

Megerőszakoltak és megöltek egy fiatal lányt, egy másik a halálból született újjá, ledöftek egy védtelen fiút a bárban, egy idős hölgy belehalt a rablótámadásba, zombik szédelegnek a belvárosban, rossz arcú falkák járják az utcákat, tolvajok és betörők garázdálkodnak három műszakban, üzemszerűen.

Pedig ez egy rendes város, rendes polgárokkal és rendes emberek ülnek a városházán.

Valami mégis elromlott. Mintha minden csavar fordítva forogna. Ahelyett, hogy előre vinné a gépezetet, darabokra veri az egészet. Mintha valaki suttyomban elültette volna közénk a bűn és a romlás virágait.

Az emberek persze cigányoznak és kötelet dobnának a lámpavasra. Mintha nem lenne mindegy, hogy a bűnöző színe milyen és a gyors halál nagyobb büntetés volna, mint az életfogytig sorvadás. Ha az úgynevezett cigánybűnözésről meg a halálbüntetésről szól a parttalan, rossz ízű vita, akkor félrehordanak a szavak és másutt kötnek ki, mint ahol a lényeg található. Mert persze, helye van a kriminológiai, szociológiai, pszichológiai, meg mit tudom én milyenológiai elemzéseknek, de az alapképlet ennél sokkal egyszerűbb.

Minden bűnözőt el kell fogni és minden bűnöst el kell ítélni. Olyan gyorsan, ahogy csak lehet és olyan súlyosan, ahogy csak lehet.

Antal Gábor bíró azt mondta Péntek Lászlónak: - Eddig volt és nincs tovább!

Ez világos beszéd és világos ítélet. A társadalomnak megvannak az eszközei, hogy rendet teremtsen, csak éljen velük. Rendőrök kellenek, nyomozók, ügyészek, bírák és börtönőrök. Jól képzett, jól fizetett, szigorú és elszánt emberek. Nem néhány, hanem sok. Amennyire szükség van.

Életünk és álmunk nyugalmánál és biztonságánál nincs fontosabb.

Olvasom az utcán a plakátokat, hogy vigyázzunk az értékeinkre, mert tolvajok járnak közöttünk.

Én meg azt írom a plakátra, hogy fogjátok el őket!